Van, aki tudja, hova tartozik és hol a helye, van, akinek viszont zavaros az énképe, és egészen másnak képzeli magát, mint aki valójában. A privatizált, szűken értelmezett belvárosi társasházakra fokozottabban érvényes az előzőekben kifejtett gondolatsor, ugyanis a drága üzletek közelsége miatt némelyek önmaguk is értékekké váltak. Gondolják ők magukról, és mindent kiengednek a szájukon mindenfajta gátlás nélkül.

A jobbik eset, amikor ocsmányul beszél, a rosszabbik, amikor urizál, és önmagán kívül mindenki mást szolgának tekint. Utasít, követel és ítélkezik. A társasházkezelők réme a "nagyokos valaki" tulajdonostárs. Kezd eluralkodni a "majd én megoldom e helyett a tehetetlen társulat helyett" szemlélet, amely cselekvésben nyilvánul meg.

Tudja ugyan, hogy nincs a háznak pénze, vagy csak meghatározott...